Az angol nyelv kialakulása

Az angol nyelv, elemeit tekintve, talán a legvegyesebb az összes fontosabb modern nyelvek között. Alapját voltaképp egy régi alnémet dialektus, az angolszász teszi, melynek további kifejlődésére legnagyobb hatása volt később, kivált politikai okoknál fogva, a normann-francia elemnek. Amennyire a történelem visszaemlékezik, Nagy-Britanniában és Írországban hajdan a kelta nép lakott, kiknek nyelve két dialektusra oszlott: az ir-gaelre, melyen a nép Írországban, a Skót felföldön és Man-szigetén nagyrészt még ma is beszél, és a kymriai brit-re, melyet még ma is hallani Wales-ben és a francia Bretagne legészaknyugatibb részeiben.

Comvall angol félszigeten ez ősnyelv csak a XVIII. században halt ki. Mindennek dacára, nem tekintve néhány tulajdonnevet, kelta szó csak igen kevés jutott az angol nyelvbe. A római hódítás alatt a latin nyelv is csak nagyon csekély hatással volt a kelta népnyelvre, úgy, hogy csak a -ehester (Castrum) és a -coin (Colonia) végű helységnevek (mint: Cliichester, Manchester, Dorchester, Lincoln stb.) mutatnak a mai Angliában latin eredetre. Az angol nyelvnek sok román eleme tehát későbbi hatás eredménye, s főleg az elfranciásodott normannoknak és még inkább a kereszténység behozatalának tulajdonítandó.

Ellenben, midőn a szászok és más alnémet törzsek bevándoroltak a szigetre (V. század közepén), mindjárt nyelvüket is ráerőszakolták az aláigázott keltákra. Az angolszászokkal úgyis közeli rokon dánok hódításai szintén nagyban hatottak az új germán nyelv, az angol képződésére. Viszont roppant fontosságú lett az eredetileg szintén tiszta germán, de Franciaországban két század alatt teljesen elfranciásodott normannok hódítása (1066) az angolok nyelvére. Hódító Vilmos ezt a normann-francia nyelvet, a langue d’oïl egy táj nyelvét, az udvar, a bíráskodás és az oktatás nyelvévé tette Angolországban, úgy, hogy a latin csak a magasabb tudomány, az ős kelta pedig az alsóbbrendű nép nyelve maradt. Ekkor alakult ki az első algolszótár is.

Természetes, hogy mindezeknél fogva mind több francia szó jutott az angolba, s francia grammatikai formák kezdettek meghonosodni, párhuzamosan főképen a régibb alnémet nyelvtani képzésekkel, így a melléknevek fokozásánál, a főnevek kétféle genítivusában stb.

Az angolszász betűket is akkor cserélték föl a normannokéval, s azóta még ma is latin betű honos az angoloknál. Az angol ezen átalakulási korszaka a XII. századdal kezdődik és eltart Bacon és Shakespeare fölléptéig. Ezt a kort középangolnak nevezik, vagy ha a még régibbet angolszásznak nevezzük, helyesebben óangol nyelvnek.

 
III. Edvárd alatt (1327—77), mikor a francia nyelv mindinkább háttérbe szorult ismét, s az angol lett a közös érintkezés, a kereskedelem stb. nyelve, a már így kihalóban levő francia tétetett hivatalosan újból a törvénykezés nyelvévé. A franciásító irány azonban rövid tartamú volt, s amint a Lancaster-ház jutott trónra, az angol újból az udvar nyelve lett (XIV. század vége). Fontos fordulat állt be a XV. század közepe táján. Innen lehet számítani az újangol nyelv megszilárdulását.

Számos latin szóval bővült akkor az angol nyelv ; a helyesírást egyenletesebb elveken szabályozták ; az erőshajtogatású igék kevesbedtek ; a személy ragok majdnem egészen eltűntek; a jelenidejű igenév az eddigi németebb end helyett «ing»-re változott át ; a főnevek többesének képzésére csak az s betű maradt meg általános szabálynak ; a nyelv tüzetes és beható stilisztikai művelésnek lett tárgya s ennek eredménye az lett, hogy az angolok nyelve már akkor kiképzésének igen magas fokán állott, aminek leghatalmasabb bizonyítékai ama kor lángeszű költői és írói : Shakespeare, Marlowe, Bacon stb.

Magától értődik, hogy oly világraszóló események, mint a nyomdászat föltalálása, majd a reformáció és a klasszikus tanulmányok újból való föléledése, az angol nyelv további fejlődésére és arra, hogy az mai bámulatos fokát érte el, csak kiváló hatással lehettek.